Smith ház....

Maga felé fordított, Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás, hogy ő is azt tenné, mint más „normális lány”. Ha ő is pofon vágna, de úgy tűnik, ő nem ilyen.
-Túl bonyolult lenne. Tudod, van egy… -kerestem a megfelelő szót.-…problémám. –nem akartam elárulni a valódi okot, de végül is a vámpírság is egy probléma, amivel meg kell küzdenem. Bement a szobába, mire én utána mentem.
-Barátnőm? Mondtam, hogy nekem nincs barátnőm, Cara. –mondtam értetlenül. Fogalmam sem volt, miért hajtogatja ezt folyton, így értetlenül néztem rá, miközben felvettem az alsónadrágom és apránként minden ruhadarabot.

- Azért, mert állandóan azt mondogatod, hogy jobb ha nem találkozunk, jobb ha nem tudok semmit... Amiből az jön le, hogy van barátnőd. De ha nincs akkor nincs, hiszek neked.- mondtam miközben háttal álltam és próbáltam felöltözni. Nehezen ment, de végül is sikerült.
- Kinek nincs problémája?- néztem rá kérdőn, mikor már felöltöztünk.
- Most feküdtem leveled, pedig nem is ismerlek, és egy bolond fickó akar megvédeni aki szerint angyal, hát nem izgalmas?- néztem rá fintorogva, majd elültem, mert éreztem, hogy ennyi volt, nem bírom tovább.
- De most akkor kérlek meny, nem érzem jól magam. A telefon számod, meg nem kell, köszi...

-Hát jó, ha nem hát nem. –mondtam egyszerűen, bár kicsit ideges voltam, hogy még ő van kiakadva. Mit szólna, ha tudná, hogy mi vagyok? Atya ég, még jó, hogy nem mondtam el neki, bár lehet, hogy jobb lenne, sőt..
-Azért megkönnyítem a probléma szó megértését számodra az én szótáramban. –ideges voltam és talán egy kicsit gúnyos is, de aztán kicsit fájdalmas képet vágtam.
-Arra utaltam, hogy vámpír vagyok. –mondtam neki kissé unottan. Ma már másodszor vallom be ezt neki. Lehet, hogy most el fog küldeni a fenébe, de legalább tudja, hogy kivel áll szemben.
-De végül is a te problémád nagyobb, mert egy segítőkész angyal pátyolgat... -mondtam kissé gúnyos hangon.

Leforrázva éreztem magam. Vámpír, angyal? Hova a jó büdös francba kerültem? Megfogtam a fejem és csak bámultam egy kis ideig a szőnyeget, majd felálltam.
- Nagyon vicces vagy, komolyan egy kis időre még be is vettem.- nevettem el magam.
- Nem hiszek a mesékben, és az a bolond fickó is jobb ha békén hagy.- közöltem vele olyan stílusban, ahogy Ő beszélt velem. Majd a csípőmet kitolva álltam előtte.

Eleinte hitt nekem, bár akkor ittam is belőle. Felnevettem, mikor azt mondta, hogy nem hisz a mesékben. A nevetésemben volt egy kis gonoszság is, ami már hozzám tartozott, de nem Cara ellen irányult.
-Szóval nem hiszel a mesékben, mi? –kérdeztem kissé gonosz vigyorral. –Igazából nem is haragszom emiatt, mert először én sem hittem. Aztán egy nap arra ébredtem, hogy én is az vagyok és magamtól kell megismernem az erőmet. –meséltem el neki.
-Az angyaloknak viszont jobb ha hiszel. A legtöbbjük elég jó fej. –tettem hozzá, bár bevallom, hogy egy kicsit jól is esett bosszantani.
-Megmutassam, hogy valóban az vagyok? –kérdeztem tőle, bár ha akarja, ha nem, én már akkor is tudatni akartam vele az igazságot. –Esetleg harapjalak meg? –kérdeztem miközben közel hajoltam hozzá és nyakát simogatni kezdtem az ajkaimmal.

- Josh ez nem vicces!- léptem el tőle. A frászt hozta rám. Jól esett ismét közelembe tudni, de a viselkedése megváltozott. Mesélt valamit, hogy neki egyedül volt, meg minden.
- Egy nap? Hány éves vagy?- jesszusom, úgy beszélt mintha már legalább 100 éves lenne.
- Megmutatni?- néztem rá értetlenül.- Nem kell harapdálni. Ahhoz képest, hogy vámpír vagy, az előző órákban, nem bántottál, sőt még a kis kalandunk közbe sem, eszedben sem volt megharapni, most se legyen.- ültem le az ágyamra.

-De hidd el, egy kicsit az. Főleg, hogy egyszer már elmondtam neked ezt az infót. –mondta mosolyogva miközben elhajoltam tőle és megsimogattam a gerincét.
-520 éves vagyok, Cara. –mondtam el neki, de most elkomolyodtam. Amikor azt mondta, hogy nem kell megharapnom, elvigyorodtam.
-Tehát akkor mégiscsak hiszel abban, ami vagyok. –mondtam elmosolyodva. –Egyébként akkor csak azért nem haraptalak meg, mert…nem voltam éhes. Bár ez egy kicsit viccesen hangzik. –mondtam neki.
-Mutatok valami vámpíros dolgot… -mondtam hirtelen, majd rávigyorogtam, és vámpírsebességgel mellé ültem.
Persze nem akartam kiadni minden tulajdonságomat, de úgy gondoltam, hogy ez megteszi a hatását.

520? Istenem, miért? Miért velem történik meg ez minden. Ahányszor hozzám ért ami furcsát éreztem.
- Micsoda, egyszer már? Nem emlékszem rá, és hidd el, emlékeznmék rá. Egy ilyen infót tuti nem felejtenék el.- vágtam egy fintort. De ekkor már mellettem ült, de hisz az előbb még ott állt. Megijedtem mikor ránéztem.
- Na jó, hiszek neked.- mondtam majd a padlót vizsgáltam. Valóban hittem neki, ami kicsit sokkolt. 520 éves vámpírral vesztettem el. Ez elég viccesen hangzik. Mosolyodtam el. Na jó képtelenség.
- Tudod mi a vicces?- néztem rá mosolyogva.- Az, hogy egy 520 éves vámpírral feküdtem le először. Nekem már normál ember meg se felel.- nevettem el magam.
- Ha vannak vámpírok, akkor az aki angyalnak mondta magát, Ő valójában egy angyal?- kérdeztem, érdekelt. Nem tudom, miért viselkedtem úgy mintha nem is egy veszélyes férfi társaságában ücsörögnék. Teljesen felvillanyozott, hogy igazak a misztikus mesék. Így teljesen lekötött az információ gyűjtése, mint, hogy bánthat.

-Kivéve hogyha megigézlek. Először úgy gondoltam, hogy ha nem tudod, hogy vámpír vagyok, de most mégis úgy gondolom, hogy tudnod kéne. –vallottam be egyszerűen. Nem tudom, miért gondoltam így, de ezt éreztem. Láttam rajta, hogy megijedt attól, ami vagyok, de aztán elég furcsán reagált, méghozzá nevetett. Aztán elnevettem magam azon, amit mondott. De azon is nevettem, hogy ez a lány egyáltalán nem fél tőlem, ami elég vicces, tekintve, hogy már annyiszor ráijesztettem, ráadásul én egy vámpír vagyok, ami az emberek fejében nem létezik, csak a mozikban. Én pedig nem vagyok éppen egy Edward Cullen…
-Igen, az akivel találkoztál, egy angyal volt. Elég ritka, hogy bevallják, hogy azok. –válaszoltam neki.

Ő is nevetett, hát igen, elég nevetséges egy szituáció. Majd azt mondta, hogy valóban az. Hát azt hiszem majd valahogy meg kell keresem ezt az angyalt. Töprengtem el.
- Most még is jobb, de mi változott azóta?- kérdeztem kíváncsian. Teljesen izgatott lettem, hisz az ember nem sokszor beszélget egy vámpírral.
- Megharaptál? Mármint mikor először bevallottad, akkor már belém haraptál? - annyi kérdés volt a fejemben.
- Ha nem akarsz nem kell válaszolj, de mindig nyitott voltam mindenre, és ez még új, a legfurább, hogy itt ülök veled, és cseppet sem érdekel, hogy mi vagy. Inkább még jobban izgat....

-Nem is tudom… -mondtam elgondolkodva, majd ránéztem. –Talán most jobban megbízom benned. Jobban „ismerlek”. –mondtam, majd kicsit elmosolyodtam, mert nem igazán őt ismertem meg, csak a testét, mégis valami erre késztetett.
-Hát, igazából úgy volt, hogy megharaptalak, és ezzel elárultam magam. A nyakadon ott van a nyoma. –válaszoltam neki, majd lefeküdtem az ágyra és a kezeimet a fejem alá tettem. Elvigyorodtam, mikor azt mondta, hogy nem érdekli, mi vagyok. Ezt még semelyik ember nem mondta, inkább fejvesztve menekültek előlem.
-Fura, hogy ezt mondod. Még senki nem gondolta így, sőt ilyenkor inkább menekültek… -vallottam is be.

Mikor mondta, hogy megharpott és a nyoma ott van oda mentem a tükörhöz és megnéztem. Valóban ott volt, majd felé fordultam.
- Ez meddig fog látszani?- néztem rá kérdőn, majd ismét a kíváncsiság győzött.
- Milyen volt a vérem íze?- feküdtem le mellé az ágyra csak én hason voltam.
- Az igazat megmondva elégé sokkolt, de ha eddig nem bántottál, ezen kívül.- mutattam a nyakamra.- Így úgy gondolom, hogy már rég halott lenék ha bántani akarnál, és remélem, hogy nem ölsz meg...

Egyre érdekesebbek voltak ezek a kérdések. Kicsit felnevettem.
-Te tényleg nem félsz tőlem. Az a legnagyobb bajod, hogy meddig fog látszódni? –kérdeztem nevetve, de aztán válaszoltam.
-Hát talán egy-két hétig. –válaszoltam elmosolyodva.
-A véred íze pedig jó volt…igazán. –mondtam ismét elnevetve magam.
-Nem foglak megölni. Emiatt nem kell aggódnod. –válaszoltam neki komolyan.
-De most már tényleg mennem kéne. Mikor legközelebb találkozunk, akkor majd beszélünk. –mondtam neki. –Rendben? –kérdeztem tőle, majd adtam egy puszit az ajkaira.

Mosolyogva hallgattam amiket mond, mikor mondta, hogy nem félek tőle egyet értően bólogattam.
- Rendben, hát meny csak.- mosolyogtam a csókja íze még mindig érezhető volt a számon.
- De nem muszáj ismét találkoznod velem hanem akarsz. Ezt veheted egy futó kalandnak is. Bár az igazat megmondva, élveztem. Jó volt férfival lenni, még ha Ő 520 éves vén ember.- nevettem fel, majd megcsókoltam lágyan.
- Ha szeretnél valamit, itt a számom. Hívj nyugodtan.- mondtam majd oda adtam neki a telefon számomat.

-Rendben. De én szeretnék veled, bár talán neked nem valami jó, hogy találkozgatunk. Már csak azért sem, mert vámpír vagyok, bár nem akarlak bántani. –mondtam elkomolyodva.
Mikor azt mondta, hogy vénember vagyok, felvont szemöldökkel néztem rá, de persze nevetve.
-Szóval a vénember jó az ágyban… Rendben, ezt megjegyeztem. –mondtam komolyságot erőltetve magamra, de aztán elnevettem magam, és visszacsókoltam neki.
-Rendben. Köszönöm. –mondtam, majd elvettem a cetlit, amire a telefonszámát írta.
-Szia Cara cica. –mosolyogtam rá csibészesen, majd kimentem a kocsihoz és beszáltam. Egy utolsó intés után elhajtottam.

Josh elment, ami kicsit bántott, de jó volt vele. Igazán tudta, hogy mi kell egy nőnek. A legjobb, hogy gyengéd volt és valóban vigyázott rám. Majd Intettem neki. Majd vissza mentem a lakásba, de nem bírtam ott maradni, így felöltöztem és egy sálat kötöttem a nyakamba, majd távoztam. A városba indultam.